Arany Jánosra emlékezve

Világra jöttének kétszázadik évfordulójára készülve, szűkebb hazájában, szép Biharországban, e rovatban is feltétlenül meg kell emlékeznünk Arany Jánosról. Erre kötelez rangja, epikusi kiválósága s ama vitathatatlan tény, hogy ő nem csupán az egyik legnagyobb művésze nyelvünknek, hanem a legtökéletesebb ismerője is.

Lírai verseihez, elbeszélő költeményeihez időről időre vissza kell térnünk, hogy romló, szürkülő kifejezőeszközünket megtisztogassuk, színessé tegyük. Miként jutott e tündökletes kincs birtokába?

Úgy, hogy a parasztok lakta Nagy-Kölesér utcában nőtt fel, a szalontai nép körében töltötte gyermekkora fogékony esztendeit, majd jegyzőként naponta érintkezett az ízes szavú emberekkel. Mindezek hatását megtaláljuk népies szólamokkal, szókötési fordulatokkal ékes költeményeiben. Amit eladdig papírra nem vetettek, amire nyomtatott szövegben nem bukkanunk, azt merészséggel, de a fejlett ízlést nem mellőzve költői alkotásaiba iktatta.

A régi irodalom s a korábbi szókincs feledésbe merülő halmazából bátran merített. Ezt azzal igyekszem elfogadhatóvá tenni, hogy fellapozom a Toldi című eposzát, és a kezdő három szakaszból kiemelem az ódon szavakat, amelyeket maga Arany János lapalji jegyzetében tett közérthetővé. Íme! Szálfa-öklelés (dárdával való viaskodás); bögöly (erős csípésű, nagy mezei légy); legénytoll (szakáll); csobolyó (mezei, fa ivóedény); tarsoly (vállról lelógó tarisznyaféleség); lebzsel (lopja a napot, henyél); csihés (akin a többi kifog, belőle tréfát, csúfot űz, s mindenkinél alább való); örv, örve (az önmaga igazolására felhozott indok, ürügy, máskor a kutyák nyakába tett szíjat vagy szeges szíjat jelentette).

A népi szóhasználatból, az itteniek beszédéből is ízesítette a Toldit. Erre néhány példa: Isten haragja (villám, itt mennydörgés); ösztövér (sovány, vékony); felült Lackó (Így gúnyolja tréfásan a magyar paraszt azon mezei munkást, aki a nap és dolog hevétől bágyadtan a munkára ráunt, A. J.); hírvirágot szedni (kiváló hadi tettekkel hírnevet szerezni); füstölög magában (bosszankodik, haragosan szól); aprómarha-nyáj (aprójószág, háziszárnyasok); nincs galamb epéje (elhagyta a béketűrés, nem tudja magát türtőztetni); rudat hánynak (versenyeznek, melyikük tudja a dárdát messzebbre dobni).

A föntebbieket találóan és természetesen illesztette műve mondataiba. Mindez az ő istenadta tálentumának tégelyében eggyé olvadt, és kialakult az, amit manapság Arany János gazdag nyelveként és kifejező stílusaként csodálunk, követendő példának állítva magunk s a nyomunkba lépő nemzedék elé.

Dánielisz Endre