Az örök játék sodrában

KISS CSABA bánffyhunyadi származású, de amikor 2001-ben, a színművészeti elvégzése után Nagyváradra jött, nemcsak azért tette, hogy szülővárosát könnyen megközelíthesse, hanem mert gyakori sportversenyek kapcsán már ismerte Váradot és megszerette: kisebb, mint Kolozsvár, de meghittebb, otthonosabb. S hogy nem tévedett, azt bizonyítja az eltelt tizenhat év hűsége, és hogy elmondása szerint nem is szándékszik máshová szerződni.

– Sportversenyeket említett, de színészként került Nagyváradra. Pályaváltás vagy csak hobbiváltás történt?

– Inkább az utóbbi, mivel karatéztam ugyan, s ahogy mondtam, versenyeken is részt vettem, mégsem tartottam ezt kielégítő életcélnak. A zene iránti érdeklődést viszont családi örökségül kaptam: több pap is van a családban, nagyapám kántortanító volt. Azt hiszem, tőle örököltem, hisz már elég korán zenélgettem. A dobolás vonzott inkább, de gondoltam, az talán nem volna elég a konzervatóriumi felvételihez, így ugrott be a színi. Nem mondhatnám, hogy szavalóversenyekre jártam vagy iskolai ünnepélyeken szerepeltem volna, de a verseket mindig szerettem, és emlékszem, hogy a filozófiatanárnőnknél a bölcseleti hiányosságokat „kiválthattam” egy-egy verssel. Különösebben nem készültem a felvételire, nem is nagyon tudtam, mik az elvárások, de jelentkeztem Kolozsvárra. Az általános szűrő-felmérőn sikerrel továbbjutottam, de aztán mégsem sikerült bekerülnöm. Viszont már tudtam, hogy miből is kellene felkészülnöm, és a következő évben Marosvásárhelyre jelentkeztem. Ott már nagyobb sikert értem el, kivéve a legutolsót, a bejutást. Felfigyelt viszont rám Kovács Levente, és azt tanácsolta, semmiképpen se adjam fel a következő próbálkozást, inkább menjek el például Temesvárra, ahol épp segédszínészt kerestek. Megfogadtam a tanácsát, és be is vált az elképzelés: nagyon sokat tanultam abban az egy évadban, a következő felvételin pedig bekerültem Farkas Ibolya osztályába. Jó csapat voltunk, gondolom, elég, ha annyit mondok, hogy tízen kezdtük és tízen végeztünk, jelenleg is nyolcan vagyunk a pályán.

– A várossal kapcsolatban már tudjuk a véleményét, a társulat hogy fogadta az új tagot?

– Nagyon kedvesen, és szinte azonnal sikerült beilleszkednem. Egyetlen problémám volt, modorosan kifejezve magam: a testtömeg-indexem úgy száz kiló körül mozgott. Meleg Vilmos mondta, hogy ebből bizony le kellene adni, de mivel közben abbahagytam a sportolást, nem volt könnyű. Hol lementek rólam a kilók, hol megint felszöktek, most úgy hat-hét éve talán állandósulni látszik a súlyom. Vilmos értékelte is az akaratot a fogyásra. Viszont ducikoromból két nagyon jó szerepre emlékszem, mindkettőnek lett némi következménye is. A Zsuzsi kisasszonyban én voltam Dinnye, az Indul a bakterházban pedig Buga Jóska, a vőfély. Az első miatt a középiskolás lányok elég hosszú időn át köszöntek rám jó hangosan az utcán úgy, hogy „Szervusz, Dinnye!”, a második szerep következménye pedig, hogy pár évre rá meghívtak egy esküvőre vőfélynek, holott csak a darab utolsó tíz percében voltam színpadon, de megmaradhatott az emléke. Itt Biharban még nagy hagyománya van a vőfélységnek, nálunk Kalotaszegen már kihalt. De én akkor megnéztem a szokásokat, megtanultam a verseket, és mai napig vállalok vőfélységet. Én ezt kultúrprostitúciónak mondom, mert igény szerint énekelek is, zenélek is az esküvőkön, a Kiss Music Band tagjaként (nem miattam Kiss a neve!), és a zenei összeállítást nem mi, hanem az esküvő rendezői adják meg. Szóval végeredményben hakni, ami sok lemondással jár ugyan, de soha nem megy, nem mehet a színházi munka kárára. Nem titok, a színházvezetőség tud róla, és mint szabadidős foglalkozást el is fogadja.

– Emlékszem, hogy Váradra kerülése után nem sokkal játszották a Tom JonestKiss Csabával a címszerepben. Nagyon jó előadás volt.

– Igen, az volt az első főszerepem. Kisebb szerepekkel kezdtem, de nem panaszkodni akarok, mert sokat voltam színpadon. Amikor idekerültem, Márton Erzsike volt a társulat vezetője, és figyelt arra, hogy lehetőleg senki ne üljön sokat a kispadon. Nagyon szerettem a Tom Jonest is, lubickolhattam benne, és az Indul a bakterházat is. Ha jól emlékszem, két évadon át játszottuk, jó szerepek, jó alakítások voltak benne.

– A szerepeket említve, úgy látom, nincs olyan érzése, hogy mások elkapkodták a várva várt szerepét. Jól gondolom?

– Jól. Az ego ugyanis sok mindent követel, és ajánlatos idejében megtanulni kordában tartani. Nem mondom, hogy nem fordult elő egy-egy szerep kapcsán a sajnálat, amiért más kapta meg, de rájöttem, kívülről, a rendező szemével jobban meglátszik, melyik karakter bőrébe melyik színész bújjék. Előfordul még most is, de gyorsan felpofozom az egómat, és lecsillapszik. Igazi szerepálmom nem is volt, illetve a Hair musicalben nagyon jó lett volna játszani, de ha nem jött össze, nem olyan súlyos. Lassan már különben is kiöregszem a Hairből. Az idei évadban sem panaszkodhatom, hisz a Hűtőkamrában a vágóhídi alkalmazottat játszom, a Mayában Gorillát, és készülünk az új előadással, ami elsősorban fiataloknak szól majd, performance lesz, Casting (Trónok harca) címmel. De szeretném még néhány régebbi szerepemet megemlíteni, melyekre nagyon szívesen emlékszem vissza, például Kárpáti Péter, Nick Carter címszerepe, Hubay Miklós Elnémulás című darabja, Csehov Medvéje, a Közellenség – el kell gondolkodnom, és ez nagyon jó: azt jelenti, hogy valóban nem sokat voltam munka nélkül. Egyébként soha nem adtam vissza szerepet, ha kiosztottak, elfogadtam. És boldog vagyok, hogy azt csinálhatom, amit szeretek. A mi életünk örök játék, játszunk a próbákon, játszunk a színpadon, olyan, mint egy áradat. Azt hiszem, szörnyű lehet, ha valakinek olyan a mindennapi munkája, hogy nem érzi benne otthonosan magát. Nálunk a társulatban a hangulat is nagyon jó, az elkerülhetetlen kis irigykedések ellenére jól megértjük egymást.

– Ezek szerint nem vágyik más társulatot, más közönséget megismerni?

– Nincs vágyott szerepem, van viszont két kislányom, akik idekötnek. Ha esetleg kapnék egy-egy szerepfelkérést, talán elmennék, de végleg semmiképpen. Örülök, hogy sikerült megállapodnom, nincs miért elégedetlenkednem. Szeretem a környezetet, ahol elfogadtak, ahol én is elfogadtam mindenkit és nem utolsósorban, ahol a közönség már ismer és szeret. Épp nemrég volt ennek konkrét bizonyítéka: nagyobbik leánykámat elvittem, nézze meg a Mayát. Leültettem, én pedig felmentem előkészülni. Leült mellé egy idősebb házaspár, és megkérdezték, hogy egyedül van-e, mire a kislányom mondta, nem, apukámmal, csak ő nem ül itt. A házaspár erre örömmel állapította meg, hogy persze, hisz annyira hasonlít, ő a Kiss Csaba leánykája. Örült ő is a felismerésnek, és miután elmondta, természetesen én is nagyon.