Örömjáték, biztonságban

Amikor FODOR RÉKA 2000-ben elvégezte Kolozsváron a színművészetit, Váradra esett a választása: már jól ismerte a társulatot és a közönségről is csupa jót hallott. Azóta városunkban él, és úgy tervezi, hogy családjával itt marad továbbra is.

– Kolozsváriként hogyan sikerült olyan jól megismernie a nagyváradi társulatot, hogy a helyválasztásnál ez döntőnek bizonyulhatott?

– Kiskoromtól színházbarát vagyok, anyukámmal megnéztünk minden előadást, magától értetődően a vendégjátékokat is. Márpedig a váradiak régebben nagyon sokszor jöttek vendégszerepelni, és idekerülésem előtt láttam A dzsungel könyvét, ami nagyon jó előadás volt, ezért gondoltam úgy, hogy megpróbálom. Természetesen az is közrejátszott, hogy a nem sokkal előttem idekerült Gajai Ági kolléganőmtől hallottam, mennyire szeretik Váradon a színházat és a társulatot. A jó közönség elengedhetetlen a jó munkához.

– Nem érte csalódás Váradon, bejött a megelőlegezett bizalom?

– Teljes mértékben. Már a legeslegelején, amikor úgymond vizsgázni kellett a választott helyre a vezető színészek előtt: egyáltalán nem olyan volt a hangulat, hogy lássuk, mit tud ez a kis zöldfülű. A közönség pedig hamar megszokott: megismerték például elég hamar a hangomat a piacon. Nagyon jólesett. 2000-ben egyébként több előadás és sok kiszállás volt. Szinte állandóan dolgoztunk, ami nemhogy baj lett volna, sőt: egy szakmába úgy lehet igazán beletanulni, ha az ember gyakorolja. A társulat szeretettel fogadott, rögtön megéreztem az őszinte nyitottságot. Az első jelentősebb szerepeim a Fenn az ernyő, nincsen kasban, majd a Régimódi történetben és A salemi boszorkányokban voltak, mindhármat id. Kovács Levente rendezte. Nagyon jó volt vele dolgozni, rengeteget tanultam tőle. Majd jöttek sorra a többi szerepek, a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, a Charlie nénje… Nagyon örültem a jó feladatoknak.

– Nem volt ellenérzés a kollégákban, amiért egy frissen érkezettet annyira foglalkoztatnak?

– Nem vettem észre, igaz, nekem olyan a természetem, hogy lehetőleg kerülöm az ellenségeskedést, meg fiatalként igyekeztem udvariasan viselkedni. A színházban is úgy van, mint a fociban: a pályán kell megmutatni, mire képes valaki, nem a kispadról okoskodni.

– Előfordult-e, hogy számított egy szerepre, és más kapta meg? Ilyenkor is tudta kezelni a helyzetet?

– Ez a szerepálomszerű „számítás” volt pró is, kontra is. Számítani általában nem számítottam egy-egy szerepre, úgyhogy nem nagy erőfeszítésembe került a nemleges eredmény „kezelése”, annál inkább örültem egy-egy váratlan szerepnek. Ilyen volt például a Godot-ra várva Luckyja, ami talán a legtöbb örömet szerezte. Kevés ilyen találkozás adatik meg valakinek, hogy öröm próbára bemenni, öröm játszani – szárnyra kap az ember ilyenkor. Nekem szerencsém van, hisz számomra ilyen örömjáték volt a Gőzben, A mi osztályunk, a Régimódi történet – ebben játszottam először egy csúnya lányt –, de frenetikus volt a Hyppolit, a lakáj is, amiben Mimit alakítottam. Csodálatos munka volt mindegyik.

– Valóban, Fodor Réka folyamatosan dolgozott, nem voltak üresjáratú évadjai, tehát semmiképpen sem lehet pótcselekvésnek nevezni a Pilates-torna oktatását, amit szintén jó ideje művel. Honnan az ötlet?

– Tulajdonképpen most már múlt időben kell emlegetnünk, mert gyakorlatilag kifáradt, lemorzsolódtak a résztvevők. Amikor Váradra jöttem, gondoltam, megtornáztatom a hölgyeket, hisz végeredményben a fittség, a mozgás örömének megtapasztalása soha nem árt. Elvégeztem egy Pilates-oktatói tanfolyamot – magyarul –, és amikor beindult, akkor sokan jelentkeztek. Nyolc éven át nagy szeretettel csináltam, de most már, második gyermekem születése után, nem fér bele a programomba. A részvétel is egyre csökkent, bár volt, aki első perctől az utolsóig járt. A férjem testnevelő tanár és személyi edző, talán a most hat és fél éves fiunk, Ilián fogja továbbvinni az ilyesfajta mozgásszeretetet. Ő balettre jár, de egyébként is művészalkat, jelenleg szerelmes a Leánder és Lenszirom darabba: nemcsak minden előadáson, de a próbákon is ott van. Sőt, mozgósította az osztálytársait, illetve a szüleiket, és számukra is tartottunk külön előadást. Egyáltalán nem csodálkozom ezen a rajongásán, hisz annak idején én is ilyen voltam: amikor anyukámmal megnéztük először a János vitézt Kolozsváron, és Széles Anikó énekelni kezdte Iluska dalait, akkor határoztam el, hogy színésznő leszek. A versek, a színészkedés és a tánc szeretetét is anyukámtól kaptam, nagyon csodálatos kapcsolat volt mindig és van máig közöttünk. Ezért vágytam annyira egy kislány után is, ami most teljesedett be, Imola leánykám születésével. Vagyis most a család, az anyaság tölti be az életemet, a színészi terveket így írja felül az élet. Fájó szívvel mondtam le a Három nővér Olgájának szerepéről, s az idei évadban sem vállalok még nagyobb szerepet, hisz jó formában kell visszatérnem, ahhoz pedig szükség van egy kis időre. De a régebbi szerepekből már vettem vissza, ilyen a Leánder és Lenszirom, valamint A mi osztályunk.

– Fodor Rékát hallgatva szinte meg sem akarnám kérdezni, hogy a maga és családja jövőjét Nagyváradon képzeli-e el, de azért halkan, fél szájjal csak rákérdezek.

– Én pedig rávágom, hogy igen, itt szeretnék maradni. A férjem váradi, de különben én sem vagyok az a hol itt, hol ott vándoralkat. Vagyis nem vagyok vándorszínész – nekem nagyon fontos a biztonság. Remek a társulat, nagyon jól megértjük egymást, és a törzsközönségünk is csupa szeretetteljes emberből áll. Ez a két tényező pedig elengedhetetlen a jó munkához. Csíky András, csodálatos osztályvezető tanárom mondta, hogy Kolozsvár is, Várad is végső soron vidéki színház olyan értelemben, hogy minden ízlést ki kell elégítenünk, nem lehet csak ilyet vagy olyat nyújtani, mint a sok színházas fővárosokban: nekünk szeretettel és jó hangulatban szép előadásokat kell a nézőknek nyújtanunk, akiknek pedig mindig nyitottnak kellene lenniük az újszerű alkotásokra is. Nemrég beszélgettem Aradon egy tanárnő ismerősömmel, aki megerősített ebben a meggyőződésemben, mivel arról beszélt, milyen jó a váradiaknak, hogy van színházuk, és biztosan nagyon szeretik is az egész társulatot. Kikerültem a választ, mert fájó olyasmit hallani-olvasni, hogy mostanában nincs egy jó előadás, keveset játszunk, vagyis a befogadásnak is nyitottnak kellene lennie. Én így érzem, és remélem, nem hibázom, ha azt mondom, a művészi élmény kettőn múlik: társulaton és nézőkön. Ha a kettő találkozása, összehangolódása szerencsés, azaz nemcsak a próbák alatt jó a hangulat, de a végeredmény, az előadás is olyan, és amíg egy darab műsoron van, megmarad ez az örömjáték, akkor a közönség egész biztosan megérzi ezt, átveszi és visszasugározza a színészekre. Mindannyiunk legnagyobb örömére.